Szerencsére a nagy „hentelés” után kaptunk pár szabad napot, így lehetőségem volt haza látogatni.  Mindig nagy boldogsággal tölt el, mikor belépek abba a házba, melyben boldog gyermekkoromat töltöttem. Sok ismerősöm, barátom, még mindig a kis faluban lakik, van, aki kovács lett, van, aki énekes és vannak olyanok is, akik földművesek maradtak.

A szülőfalum mindössze 30-40 házból állhat, ugyanakkor nagy földjei és legelői vannak, ahol főként takarmánynövényeket termesztenek, valamint marhákat és egyéb megszokott háztáji állatokat tartanak. Mondanom sem kell, a marha nagy becsben áll, hisz a macskuszok közt a tej értéke az arannyal vetekszik.

A főteret kis zöld tetős házak ölelik körbe, melyekben csak és kizárólag macskuszok laknak.  A főtér közepén egy régi szobor áll, mely Anitát, a szent tehenet ábrázolja. Egy nagyon régi monda szerint, Anita mentette meg a falut, de a mikéntjét majd később elmesélem.

A mi házunk is a falu központjában található, egyből a vegyesbolt mellett. A kétszintes kis házikónk mellett van apám kovácsműhelye, melyben még ma is nap, mint nap csörömpöl az üllő. Manapság már csak a falusiaknak segít szerszámok élezésében, hisz kora miatt a sereg már nem számít a munkájára. Köztünk legyen mondva, a kis manó kovácsok miatt tartunk ott ahol, hisz képzelheted milyen minőségű kardokat, buzogányokat tudnak készíteni azzal a kis mancsukkal. Valorian népének nem fogpiszkálókra és gombos tűkre van szüksége, hanem nagy 10 kilógrammos seregbontókra. Hol is tartottam.. ja igen.

A ház alsó szintje egy hálóból, egy vendégszobából, egy étkezős konyhából és egy fürdőhelyiségből áll. A fürdőről senki ne gondolja, hogy van benne egy nagy mosdó hordó vagy valami ehhez fogható, mindösszesen egy kis lavór van benne, a reggeli arcmosáshoz. Aki próbált már macskát fürdetni tudja miért ilyen puritán ez a helyiség.

A felső szinten két kisebb hálószoba és egy tároló helység van. Ezen az emeleten laktam az öcsémmel hosszú-hosszú éveken át.

A szobám még mindig ugyanúgy nézett ki, mint amikor egy hónapja beálltam a seregbe. Koszos és büdös. Ahogy szeretem.

Mire megérkeztem a faluba, a nap már elbújt a fák között, így aznapra már csak a vacsora maradt. Amint beléptem az ajtón anyám a nyakamba ugrott és átölelt, apám pedig olyan büszkén nézett rám, mint még soha. Hát igen, ezt teszi a katonaélet. Amint lecsillapodtak a kedélyek és elmeséltettek velem mindent, átadtam az ajándékomat, egy képet, ami természetesen engem ábrázolt harc közben.

Az est további részét is beszélgetéssel töltöttük, felelevenítettük az együtt töltött ünnepeket, végig vettük eddig életünk fontosabb mozzanatait, valamint újra és újra meghallgattuk apám előadásában és feldolgozásában a rég múlt idők meséit.

Éjfél tájt már elfáradt annyira, hogy elaludjon mesélés közben, de senki nem merte bolygatni, mert félő volt, hogy újra kezdi. Így amilyen halkan csak lehetett, elosontunk a szobáinkba és nyugovóra tértünk.

A reggel furcsa illatokat és hangokat hozott magával. Még félálomban lehettem, amikor valaki vadul rángatni kezdte a kezem és valamit suttogott a fülembe.

Köszöntöm ma is az egyetlen olvasóm. Igen Anya, holnap hazanézek pár percre..

Tegnapi utolsó feladatunk az istálló kikotrása volt, ami nem tartott tovább 8-10 óránál. Mivel kicsiny országunk a különböző zsoldosok, harcosok gyűjtő helye, így elég sok ló is akad, amit persze az Én osztagomnak kellett kitakarítani. Mondjuk nem tudom miért lepődöm meg ilyen apróságokon, hisz a szar az élet része, ami be az ki..

A mai nap remekül indult sütött a nap, a bundámban sem voltak élősködők és a mókás társak sem ugrattak azzal, hogy „Nézd ott egy egér”.

Az öröm első pillanatait az őrvezető űzte ki a kaszárnyánkból, amikor végigviharzott a „Talpra büdös banda” és a „Megzabálnak a hangyák” lelkesítő mondatok váltogatásával. A nap jó része ezzel befejeződött.

A következő pillanatban már a konyha fapadjain ültünk egy kis tál moslék társaságában, amit persze jó ízűen ettünk, hisz nem volt sok választék.

A tegnapi edzés után (szarlapátolás) kiküldtek minket, hogy zavarjunk el egy két beteg törpét, gnómot, meg minden vackot a város széléről, mert zaklatták a parasztokat aratás közben. Gondolom megérezték a „finom” ebédünket és előbújtak sötét barlangjaikból. Ilyen undorító pofákat még életemben nem láttam. Volt, amelyiknek tüskék nőtték ki a hátából és akkora volt, mint egy szekér. Aztán ott volt egy benga majom egy fatörzzsel és ráadásképpen valami mágus is lehetett, mert sorra húzta elő a köveket a nadrágszárából. Szóval olyan volt az egész, mint egy nagy cirkusz.

Elhangzott az őrvezetőnk csatakiáltása és ekkor elindult a roham. Csillogó vérték, pajzsok és éles kardok armadája lódult meg a nyáladzó, gennyedző, büfögő valamik felé. Mondanom sem kell, úgy dőltek el, mint mi egy furcsa ebéd után. Megjegyezném, hogy a csata hevében egyszer sem láttam a kiabáló őrvezetőnk..

Mindenki azon versenyzett, hogy ki gyűjti össze a legtöbb trófeát, így voltak olyan aranyosak is, akik pofátlanul berongyoltak a másik elé. Nem tudom, hogy ez, hogy van nálatok, de elég gusztustalan. Ám itt jön a csavar. Egyesek azok közül, akik elé berongyoltak elkezdték szidni a berongyolók családfáját, ami egy részről érthető, de így sikerült lesüllyedniük a berongyolók szintjére. Röviden nem csak azok bosszantók, akik mások elé berongyolnak, hanem néha a „másikok” is azok. Ezt soha ne felejtsd el!

Kicsit furcsának találom, hogy azokban az időkben, amikor össze kellene fogni, egy irányba kellene húzni a szekeret, mégis mindenki más irányba fut. No de mindegy. Biztos, hogy a kis óriások és az emberek műve ez az egész, mert mi macskusz harci-kattuszok tökéletesek vagyunk. Igaz, hogy egy kis tejjel le lehet venni minket a lábunkról, de ez most nem tartozik ide.

Talán holnap újra írok.

Nemrég jutott csak tudomásomra, hogy a Földön egyre többen írnak magukról, a világról és egyéb elképzeléseikről „blog” formájában. Pontosan nem tudom megmondani, hogy mit jelent a „blog” kifejezés, de talán nem is ez a legfontosabb.

Úgy érzem ideje, hogy bemutatkozzam. A nevem egyszerűen Wratocke és Iberia egyik nagyobb tartományában, Valorianban láttam meg a napvilágot. Szüleim egyszerű dolgos „emberek”, apám kovács, anyám pedig háztartásbeli, öcsém meg állatkerti szökevény, de erről majd később.

Biztos mindenki ismeri Iberia világát, de azoknak, kik még nem hallottak róla egy árva szót sem, bemutatnám pár szóban. Alapvetően két világnézet találkozik egymással a kékeké és a pirosaké. Én piros vagyok. Mondhattam volna úgyis, hogy Derion és Valorian, de az első talán világosabb vagy sötétebb, nézőpont kérdése. Mindenki döntse el maga.

Nos, a kékek (azaz Derion népe) a mágia, míg a pirosaké (gyengébbek kedvéért Valorian) pedig az erő útját választotta. Mindkét uralkodó a másik birodalmának rejtett kincseire áhítozik, de eddig egyiküknek sem sikerült bekebeleznie a másikat, bár próbálkozások voltak szép számmal. Jelenleg is nagy harcok folynak egyik-másik kisebb területért, bár még egyetlen egy taslit sem osztottam ki, de ami késik, nem múlik.

Amennyiben már felpillantottál a naplóm tetején lévő képre láthatod, hogy nem vagyok egy csupaszseggű, sőt..  Iberia földjét három faj koptatja, az emberek, a manók (vagy nagyon kicsi óriások) és mi, a macskusz harci-kattuszok, más néven macskák, bár ezt az „elnevezést” elég ritkán használjuk. A „cica” megszólításra őrjöngő fenevadakká válunk, szóval csak óvatosan..

Ha röviden össze kellene foglalnom eddigi tapasztalataimat és tudásomat, elég rövid mesére futná csak. Annyit érdemes még tudni rólam, hogy nemrég helyezkedtem el a seregben, bár senki nem kérdezte, hogy részt szeretnék-e venni e nemes háborúskodásban, avagy sem. No, de ezt hagyjuk..

Most mennem kell, mert parancsot kapott az egységünk, hogy ki kell lapátolnunk a tehéntrágyát az istállóból..